Nagyon sok hasonló részlet van a riportban: befenyített tanítók, akik szintén elismerik a megélhetési gyerekgyártás tényét; az utolsó magyarok leparasztozása, házuk erődmény volta; a sz@r a templomi oltáron – azon a templomon amit a hollandok pár évvel ezelőtt újítottak fel (de minek…); a halálfélelemben élő harangozó stb.

"Csenyétén korán halnak

Csenyétének jutott az idén az ország legszegényebb települése cím a GFK Hungária szeptemberben napvilágot látott vásárlóerő-kutatása szerint. Az itt élők által szabadon elkölthető pénzösszeg az országos átlagnak alig 37,6 százaléka – papíron. A helyzet azonban nem ilyen egyértelmű. A kutatás ugyanis a bevallott jövedelmeken alapult.

Csenyétére Alsógagyon át vezet az út. Alsógagyot ma még zömmel magyarok lakják. Igaz, látni a buszmegállóban várakozó cigány fiatalokat is babakocsival, ölben ülő purdékkal, meg egy terebélyes, tarkabarka nagy szoknyás matrónát is, dologtalanul elterülve a bolt lépcsőjén. De a kisebbség még nem formálta a falut a maga képére. Rendezett az utcakép, még sárgállik az elnyílóban lévő büdöske a kerítések tövében. Polgáriasult parasztporták előtt hitelre vett, olcsó, de új autók, gondosan ápolt udvarokon katalógusból rendelt dísznövények, hátul pedig gazdasági udvar. Délelőtt van, magyar ember ilyenkor dolgozik, a legtöbben Szikszóra és Miskolcra járnak. A főutcán csak ődöngő romákat látni. A helyi kocsmában is arról beszélnek, hogy amelyik cigány "kinövi" Csenyétét, az Alsógagyra, Felsőgagyra vagy más közeli magyar faluba költözik – már ha beengedik. Többnyire ferde szemmel nézik a csenyétei bevándorlókat, és nem nyíltan – mert az nem volna "politikailag korrekt" –, de a hivatali döntéshozók is igyekeznek nehezíteni beköltözésüket.

Csenyéte kilencvenöt százalékban cigányok lakta zsákfalu a csereháti Száraz-völgy legvégén. A Pálya Zoltán tanító készítette helytörténeti munka szerint az első oklevél a településről – ez Chenata néven említi – 1243-ban kelt, ekkor adományozta a falut IV. Béla a zólyomi ispánnak. Két-három évtizede még református magyar többség volt a faluban, hagyományos faluszéli cigánysorral. Az egyre népesebb cigányság aztán gyorsuló ütemben szorította ki a magyarokat, akik egyre olcsóbban voltak kénytelenek megszabadulni házaiktól. Mára mindössze öt-hat elkeseredett, rettegő idős ember maradt. A cigányoknak a legkifizetődőbb családi vállalkozás a gyerekszülés.

A völgyben fekvő Csenyétét terebélyes domb választja el a külvilágtól, amelyen keskeny, rossz minőségű szerpentin vezet át. Csak az út két oldalán burjánzik a vad cserje, egyébként a domb kopasz. Szürkegulya legelészik rajta, még találnak elhullott kalászokat a learatott gabona torzsái közt. A gulyás – akár egy hortobágyi németvakító attrakció része is lehetne – botjára támaszkodik, fekete kutyája feszülten várja parancsait. Tóth Miklós egy kerékpáros cigány emberrel beszélget. Megállunk barátkozni. Hamar kiderül: sem ő, sem a gulya, sem Mogyoró nevű kutyája nem tartozéka e tájnak, a Hajdúságból valók. Egy pesti üzletember – akié a gulya is – kibérelte a műveletlen földeket.

– Ezt a dombot is mi használjuk, meg azt is, meg amazt is – mutat körbe. – Nem lenne itt semmi, felverné a gaz meg a cserje a vidéket, ha nem legeltetnénk rajta. A kerékpáros cigány ember tisztes távolból figyeli a beszélgetést, de a kérdésre barátságosan válaszol: – Én ugyan csenyétei voltam, de elköltöztem, csak közmunkára járok vissza. Amazok odalenn nem szeretnek ám dolgozni – böki a háta mögé, Csenyéte irányába.

– Segélynapon megy a nagy daj-daj, oszt mulatnak, ami a csövön kifér. Harmadnap meg gyön az uzsorás!

Amikor elgördül, a gulyás közelebb hajolva fűzi hozzá: hiába költözött el, nem kapja meg az állandót, nem adja meg neki a polgármester. Azt mondja: menj vissza, ahonnét gyütté’! Hát ezért jár vissza Csenyétére közmunkára.

Egy mozgóbolt söpör el mellettünk. A furgon naponta egyszer lejön ide, akárcsak a mobil posta. Állítólag van Csenyétén bolt, de változó a nyitva tartás. Attól függ, hogy mikor van segélyosztás. Olyankor tovább tart nyitva.

A dombtetőről nézve Csenyéte festői magyar falunak tűnik. A domboldalon álló templom alatt két párhuzamos utca mentén sorakoznak a hosszú, tornácos parasztházak. A tisztaszobák utcára néző ablakai közül sok vakon mereszti szemét: nejlon van bennük üveg helyett. Az egykori parasztportákon semmi nyoma a gazdálkodásnak. Se gyümölcsfák, se veteményesek. Az összeomlott ólak romjait is gaz és szemét veri fel. Kerítés csak ott van, ahol régről megmaradt. Azt azonban mégsem lehet mondani, hogy lakóik semmit sem költenek otthonaikra. Szinte mind harsány színekben pompázik. Csak ezt tartják fontosnak.

Hétköznap délelőtt van. Az emberek népes csoportokban korzóznak az utcán fel-alá, támasztják a falat, üldögélnek a szemetes árokparton. Egy patak fölött átívelő hídon fekete arcú férfiak állnak a korlát mellett, gyanakodva figyelnek bennünket. Nem jár erre turista, csak újságírók és tévések. Érezhetően torkig vannak már velük.

A falu közepén három kirívóan jó állapotú épület: iskola, óvoda, polgármesteri hivatal. Fölötte református templom. Hollandok újították fel néhány éve. Gaztengeren át feljutva elkeserítő kép tárul elénk. A templomajtót, az ablakokat tokostul szerelték ki, a templom bútorzatát, a két karzatot és a falépcsőket elhordták tüzelőnek. A földön mindenütt faszilánkok, a szószéken emberi ürülék. Utóbbi szimbolikus kép. A lelkész már nem jön, feladta. De a harang még megvan. Túl nehéz és túl magasan van ahhoz, hogy ellopja valaki. A harangozó egy italos ember. A cigányok temetéskor vele húzatják meg, de nem fizetnek érte. Félelemből húzza. Olyankor létrával megy fel, mert a toronyba vezető lépcsőt is elbontották. A napokban is volt egy temetés. Segélyosztás éjjelén piáért küldtek egy részeg, tizenhat éves roma fiút. Beült mellé állapotos nővére és tízéves öccse. Nem jöttek vissza. (Kuruc.info: erről plusz infót lásd még a cikk alatt.)

Megérkezik a polgármester asszony, Kéri Zoltánné. Felsőgagyról jár át ide, és ő sincs meghatva a látogatásunktól. Unja már, hogy a magunkfajta sajtómunkások idejönnek szenzációéhesen, itt vannak két órát, aztán írnak valamit felszínes benyomásaik alapján, de a teljes igazságot nem mutatják be.

– És magukon kívül ma jön az MTV is – panaszolja. Percek múltán valóban megérkezik egy stáb, neki pedig kamera elé kell állnia. Próbálja rávenni az operatőrt, hogy a háttérben ne a szocpolcsalásból hátramaradt, félig lebontott házakat lehessen látni, hanem a felújított iskolát, ami jobb színben tüntetné fel a falut, de a kolléga hajthatatlan.

Kéri Zoltánné hat éve polgármester. Akkor úgy hitte, megválthatja az itteni világot.

– Szinte küldetéstudattal láttam hozzá – meséli –, és vannak is eredmények… de… szóval… nem könnyű.

– Sokan akartak segíteni, egyház, alapítványok… minden elképzelhetőt megtettünk, ami erőnkből tellett. Adtunk szociális földeket, fel is szántottuk nekik, adtunk mellé vetőburgonyát, nekik csak ültetniük és gondozniuk kellett volna. Hamvába holt ötlet volt, akárcsak a vályogvetés visszahonosítása. Nappal elkészítették ugyan a vályogokat, másnapra azonban a gyerekeik szétrugdalták az egészet, és nem szóltak rájuk. Azt mondták, miért nem voltam itt én, hogy szóljak. De azért vannak eredményeink. Pályázati pénzből bővítettük és újítottuk fel az iskolát, az óvodát, sőt kialakítottunk egy orvosi rendelőt. Most játszótérre pályázunk, ide tervezzük – mutat az önkormányzat előtti gazos területre.

– Van ennek értelme? Tudtommal az óvodaudvarból is elhordták a játszóeszközöket és a virágokat? – kérdem.

A polgármester asszony széttárja karját:

– A remény hal meg utoljára. Az iskolát is azóta becsülik, amióta megszépült.

Közben elviharzik az úton egy öreg, rendszám nélküli Lada, a hátsó ülés mennyezetig rakva fával.

– Lopott fa? – fordulok a polgármesterhez. Sokatmondóan pillant vissza: ezt magára bízom…

Az iskolába belépve egy másik világ tárul elénk. Makulátlan tisztaság, rend. A falu 515 lakója közül 256 kiskorú, és mindössze húsz-huszonkét ember idősebb hatvannál. Csenyétén korán halnak. Az iskolából kiözönlő gyerekek kezében kakaó és péksütemény. Ingyen jár nekik. Az intézményvezetőt, Komlósné Kiss Évát az irodájában találjuk, éppen kakaót szór a kávéjába. A törékeny, de kemény asszony hét éve jár ide dolgozni. Amikor pályázat révén megkapta ezt az állást, sokkal rosszabb volt a helyzet, mégis megtetszett a feladat – meséli. Amikor a szegregációról kérdezem, csak legyint:

– Papírszagú elméletek! Csenyétén meg itt a való világ, tessék szétnézni – mondja epésen –, nekünk nem olyan természetű gondjaink vannak, mint más iskolák pedagógusainak. Szakmabeliek nem hiszik el, hogy itt már az is eredmény, ha vécépapírt használ a gyerek, és nem falevelet. Nyolcvan gyerekünk közül tizennyolc enyhén értelmi fogyatékos, és van, akinek 32 az IQ-ja, mégis normálisnak minősül.

– A szülők?

– Eleinte bejártak ide balhézni, de ma már nincs ilyen. Nem jönnek; igaz, még szülőire sem, nem nagyon érdekli őket sem az iskolai eredmény, sem a gyereknevelés. Nem beszélhetünk klasszikus szülő-gyerek vagy szülő-pedagógus viszonyról. Semmi sem olyan itt, mint a nagykönyvben.

– Nem érzi úgy, mintha az őserdőben volna misszionárius?

– Na, azt azért nem! Utálom, ha úgy néznek a csenyéteiekre, mint valami különleges, rezervátumi állatokra. Emberekről van szó, akik között sok jó képességű van. Nyolcvanból legalább egy tucat gyerekkel öröm dolgozni. Csakhogy itt speciális oktatásra van szükség, és emellett tengernyi szeretetre, empátiára. Ezekben a kicsikben tombol a szeretetéhség. Odahaza nem kapnak belőle eleget. Egyedül az iskolának van esélye kiemelni valahányukat abból a csapdából, amelybe a tudatlanság taszítja őket.

– Néha sikerül a kiemelés?

– Ha valamelyik gyerek jól teljesít, és kiemelkedik, a szülők visszarántják. Az az általános nézetük, hogy a lányok ne tanuljanak, hanem szüljenek nyolc-tíz gyereket, aztán az egész família eléldegél a segélyekből. Ez a cigányság tragédiájának a lényege. Volt olyan kislányunk, akivel versmondó versenyt nyertünk, akit zavart, ha piszkos ruhába kellett jönnie, aki érdeklődő és szorgalmas volt, és akár értelmiségivé válhatott volna.

– Aztán tizenhárom évesen már férjhez is adták, hogy szüljön mielőbb a családi pótlékért – veszi át a szót özvegy Nyúl Béláné tanítónő, aki a konyhás nénivel, Molnár Sándornéval együtt csatlakozik a beszélgetéshez.

– Tizennégy évesen már gömbölyödő hassal látjuk őket, pedig még ingyenes fogamzásgátlásról is gondoskodik az önkormányzat. Az állam erre ösztönzi őket a segélyezéssel – teszi hozzá a konyhás néni.

– Mi lenne a megoldás önök szerint? – kérdem.

– A feltétel nélküli segély beszüntetése – vágják rá a jelenlévők egyhangúan, beleértve az közben megérkező polgármester asszonyt is. Ő azonban a monoki példa említésekor feszengeni kezd, és ki is megy a szobából.

Végigsétálunk a Rákóczi nevét viselő főutcán. Barátságos gyerekek sereglenek körénk, kérik, hogy fotózzuk őket. A felnőttek nem nézik ilyen jó szemmel az idegeneket. Férfiak csoportja méreget bennünket. Egyikük a kannás bortól részegen felénk kiált:

– Húzzatok mán haza, ba…meg! Ne nézzé’ má', elvágom a torkodat!

Az ellenkező irányba indulunk, amikor egy autó áll meg mellettünk, kiszáll belőle egy kövér, arany nyakláncos, amolyan seftelő típusú roma, és érdeklődik, hogy mi a f…t szaglászunk itt? Tájékoztatjuk, mire társához irányít; az pedig kifejti, hogy nem mond semmit, mert neki abból nincs semmi haszna. Ebben maradunk.

A falu végéhez érünk, ahol az utolsó csenyétei magyarok élnek. Az út túloldalán elhagyott pedagóguslakás. Gazdája már reggel is a veteményest gondozta, és most, délután is itt találjuk. A drótkerítés teleszőve, megmagasítva tövissel. Képtelenség lenne átmászni rajta. Megtudjuk a bácsitól, hogy ebben a házban született 1923-ban, itt születtek a gyerekei is. Bányász volt, a fia fontos ember lett Diósgyőrben. Odajön hozzánk a felesége is, finom vonású, szépen megöregedett asszony.

Amikor a cigányokkal való együttélés kerül szóba, a néni szemébe könny szökik. Elpanaszolja, hogy időnként idejönnek a kerítéséhez kamaszok, és bekiabálnak, hogy "büdös paraszt". Éjjelente pedig retteg, amióta a szomszéd özvegyasszonytól elvittek minden fémet, még a gázrezsót is. Szíve szerint elköltözne Miskolcra, lehetne ott egy panellakásuk, de a bácsi hallani sem akar róla, a kerti munka az élete, mihez kezdene a városban? Megvették a sírhelyet a temetőben, hiszen minden rokonuk itt nyugszik, de nem tudnak felmenni, mert nincs rendes út.

Közben befut a Volán-busz, meghozva a felső tagozatos diákokat. Jól öltözött cigánygyerekek vonulnak az úton, egyik a másik után illedelmes kezit csókolommal köszön a néninek, az viszonozza a köszönést, majd elismerően jegyzi meg: ezek az iskolás gyerekek rendesek, aranyosak, itt laknak a szomszédban.

Nem róluk beszéltem. Ők nem bántanak. Nem ők bántanak.

Bertók László"

Magyarázat: a halálos balesetet annak idején, túlterheltség miatt, nem hoztuk le. Álljék itt a zsIndexes hír. Ahogy a cikkből is kiderül, cigány okozta ezt is, és természetesen ez a bűnözőcigány is jogsi nélkül, a szabályokat be nem tartva vezetett. Érdemes megfigyelni, hogy a fajvédő zsIndex nem írta meg, ittas volt a cigány; a Magyar Hírlap (lásd fent) igen.

"Halálos balesetet okozott egy 17 éves fiatal
MTI | 2008. szeptember 18., csütörtök 08:50

A 17 éves fiú az Alsógagy és Felsőgagy közötti úton, egy kanyarban, feltehetően nem jól választotta meg az autó sebességét, a jármű egy fának ütközött, majd oldalára borult. A járműben öt csenyétei fiatal ült. A 18 éves lány és a 11 éves kisfiú a helyszínen életét vesztette, egy 20 éves lányt és egy 14 éves fiút súlyos sérülésekkel szállítottak kórházba. A jogosítvány nélkül vezető fiatalember könnyebb sérüléseket szenvedett. A baleset körülményeit a rendőrség szakértő bevonásával vizsgálja. "