Nem teljesen előzmény nélküli amúgy a szerző irtózatos ellenszenve minden iránt, ami nemzeti: Földes András nemrég még a magyarság legnagyobb tragédiájáról (nem, nem a sok emléknaposról, amit Áder, Martonyi, Mesterházy, Bajnai és az egész slepp annak gondol, hanem), a trianoni országvesztésről írt mocskolódó cikket.

Egyébként nincs róla tudomásunk, hogy az ügyészség azóta minden követ megmozgatna a Zsindex blokkolása érdekében.

„Mit fotóznak? Honnan jöttek” – lépett hozzánk az aranyfogú bácsi meglehetős határozottsággal. A donyecki ünnepi felvonulás közepén álltunk, a tömeg az egyik legfontosabb ukrán emléknapot, a második világháború végét ünnepelte. A veteránok napja mégsem a csendes emlékezésé volt, a hangulat inkább harciasnak tűnt. 5-6 ezren vonultak Donyeck főutcáján, orosz, szakadár, és sarlós-kalapácsos szovjet zászlók lengtek a tömeg felett. A vonulók kórusban skandálták, hogy „Rosszija”, azaz Oroszország, vagy hogy Donbasz, ami a régió neve.

Mi nem lengettünk zászlót, és nem is süvöltöttünk jelszavakat, hanem fényképeztünk, aminek következtében a felvonulók úgy néztek rám és ukrán tolmácsomra, mintha amerikai zászlóból varrt bikiniben lassúztunk volna. Egyértelmű volt, hogy a tömeg sokkal inkább ünnepli az orosz orientációt, mint a veteránokat. „Magyarországról jöttem” – válaszoltuk a szigorú, aranyfogú úrnak, aki a hír hallatán úgy mosolyodott el, hogy tudtam: most fog előállni azzal, hogy „Puszkasz, futbaliszt”. De nem ez történt, mert megveregette a vállam, és azt mondta: Jobbik, Jobbik.

Tolmácsom révén hamar kiderült, hogy Kelet-Ukrajnában közismert a Jobbik remek szereplése a magyar választásokon. A Jobbik hazájában élni pedig majdnem olyan jó ajánlás egy oroszbarát szeparatistának, mintha maga Putyin írt volna nekünk támogató sorokat.

Ahogy barátivá vált a hangulat, és távoztak közelünkből a beszélgetést gyanakodva figyelő polgártársak, meg mertem kérdezni, hogy miért annyira szimpatikus számára a magyar szélsőjobbos párt.

„Ők is Oroszországot támogatják, ők is Ukrajna ellen vannak, és ha akarják, nyugodtan vihetik magukkal Kárpátalját" – vázolt fel gyors világpolitikai tervet a férfi. A szimpátia egyébként kölcsönös, a Jobbik választási megfigyelője, Kovács Béla a Krímben például az átláthatóság és a korrektség legmagasabb szintjeit tapasztalta az oroszbarát szeparatisták népszavazásán. A témában érdekes még az a kimutatás, amely szerint a magyar náci párt is rajta van Putyin fizetési listáján. De ez egy másik történet.

Donyeck közepén állva jobban érdekelt, hogy mit is akar valójában ez a feltüzelt, barikádokat építő, lövöldöző és zászlófetisiszta mozgalom. Kutatásunk eredménye zavarosabb volt, mint a szürreális rokokóban tobzódó hotelünk, ahol zöld falak, aranysújtásos girlandok, tükrök, továbbá Vénusz-, Arisztotelész- és nimfamellszobrok közt íródik jelen tudósításunk.

Csak rövid ideig gondolhattam ugyanis, hogy a donyecki szeparatisták szimplán szélsőjobbosok. A tömeggel vonulva monumentális, szovjet stílusú katonaszobor alá érkeztünk, ahol az első szónok praktikus párhuzamot állított fel a náci németek ellen küzdő egykori, és a náci kijevi vezetés ellen harcoló jelenlegi hősök közt. Sajnos azonban csak percekig állt az elmélet, miszerint a tömeget az antifasizmus szervezi. (Habár a kijevi vezetés számomra nem tűnik nácinak, de ez mellékszál.)

A következő szónok ugyanis már a kijevi parlamentet elfoglaló zsidók veszélyére figyelmeztetett, amely kijelentés már kevésbé egyeztethető össze az antifasiszta attitűddel. De az ideológiai hullámvasút nem állt meg, ugyanis egy idős asszony isten (sic!) segítségét, és közös imát kért a színpadról, amire lelkesen reagált a Sztálin-transzparensekkel, és szovjet zászlókkal felszerelt tömeg.

A donyecki szeparatisták tehát olyan szélsőjobbosok, akik egyszerre harcolnak a nácik és a zsidók ellen, hitüket pedig egyszerre merítik Jézusból, továbbá a marxizmus-leninizmusból.
Kombatnagymama szolgálatban

Sajnos ideológiai kohászati munkálataimat félbeszakította egy idős asszony. „Mit akar?!” – förmedt rám olyan hangsúllyal, mint az egykori konyhásnő, amikor általánosban lejárt menzajeggyel próbáltam mákos gubához jutni. A különbség annyi volt, hogy a kondérok mögött álló asszonyság nem viselt piros barettet, és nem volt nála másfél méteres vascső sem. A donyecki eklektikához hozzátartozik ugyanis, hogy a szeparatista tömeg nem csak harcos férfiakból áll. Nők, tinilányok, srácok és mindenféle nyugdíjas is felajzva kering az utcán.

A kombatnagyi nem elégedett meg azzal, hogy magyar újságíró vagyok, az igazolványomat követelte, amit persze nem adtam át, mondván, igazolni azért csak hivatalos személynek szoktam magam. Az aranyfogú asszony a telefonját lengette, hogy hívja az erősítést, amire egyáltalán nem sietve, de határozott gyorsasággal elviharzottunk.

Tudtam, hogy nemcsak a fényképezőgépem miatt szálltak ránk, hanem mert sem én, sem ukrán kísérőm nem viselte az oroszbarátok jelét, a fekete-narancs szalagot. A György-szalag ott volt mindenki ruháján, lebegett az autók antennáján, és még a kutyák nyakörvére is felkötötték. Ez persze nem jelenti, hogy minden helyi vad putyinista lett volna. A vonaton velünk utazó donyecki nő mutatta, hogy az ukrán szalagját a városba érkezve eldugja, mert az embert gyorsan meglincselik az ilyesmiért.

Az egyik sarkon tehát mi is szereztünk egy-egy szalagot, és amikor felkötöttem, megéreztem, hogy működik a félelem rendszere. A kívülálló nyilván csak azt látja, hogy az egész város lelkesen éljenzi az elszakadást, de azt nem tudni, hányan állnak be a sorba csak azért, mert nem nagyon szeretik, amikor a nyílt utcán vascsővel verik a hátukat.

A szalagok védelmében mindenesetre felbátorodtunk annyira, hogy elinduljunk a nap küldetésére: a médiaakkreditációs engedélyünkért. A papírt a Donyecki Népköztársaság médiaosztálya bocsátja ki, ami egyrészről egy nem létező állam, szóval olyan, mintha én meg a haverjaim kezdenénk forgatási engedélyeket kibocsátani. Másrészt viszont mindez lehetőséget adott, hogy körülnézhessünk a szeparatisták főhadiszállásán, az elfoglalt toronyházban.

Az egykor a megyei adminisztrációnak otthont adó épületet szögesdrótból, autógumikból és építkezési törmelékből álló barikádok vették körül. A bejáratnál Kalasnyikovokkal, vadászpuskákkal, de még inkább botokkal és vascsövekkel felfegyverzett alakok keveredtek katonának beöltözött tinédzserekkel. A jól szervezett védelmi rendszer portása csak intett, hogy mehetünk az engedélyekért.

A barikád belső oldalán olyan volt a kép, mintha épp most ért volna véget valami ostrom: az üszkös gerendák, zsákok, gumiabroncsok és sátrak eklektikus elegyében furcsa mód nagyobb számú aranyfogú bábuska hígította a terepruhás férfiak tömegét. Áthaladtunk még egy ellenőrző ponton, és már mélyen a füstszagú épületben derült ki, hogy nincs is belépési engedélyünk, pedig anélkül már a barikádon sem juthattunk volna át. Ráébredtünk, hogy a szervezettség csak látszat. Visszamentünk a papírért, amit bemondásra meg is kaptunk, és elindulhattunk a toronyházban. Az épület olyan volt, mint valami túlírt cyberpunk regény helyszíne. A folyosókon füst, izzadság és hagyma szaga keveredett. Az ablakokat papírral tapasztották be, hogy kívülről ne láthassanak be. A falak mellett monitorok, kiforgatott fiókok, mocskos ruha és papírok halmai álltak. Egyes emeleteket durván összehegesztett ajtókkal választottak le.

A lépcsőházban maszkos szeparatisták rohangásztak, az ajtókban őrök álltak, de az egészben a sok terepruha, maszk és fegyver ellenére erős volt a komikus elem. A legtöbben maguk barkácsolták a felszerelésüket. A szép pecséttel ellátott forgatási engedélyt átadó nő láthatóan egy frissen elfoglalt irodában játszotta a médiafőnököt. Néha pedig olyan eklektikus párokra bukkantunk, mint a nagydarab, zöld ruhás férfi, aki mellett divatos, fekete pulóveres lány posztolt símaszkban, posztapokaliptikus cat womanként.

Csak azért nem tudtuk átadni magunkat a könnyed érzéseknek, mert a katonásdit játszó felnőttek feszülten figyelték minden mozdulatunkat. Amikor az engedéllyel a kézben végre kiléptünk a szabadba, kísérőm ránézett a telefonjára, és felolvasta a legfrissebb híreket: a szomszédos Mariupolban megkezdődtek a harcok. Eddig hét halott.

Eszembe jutott az a letisztult ideológia, aminek oltárán most tömegek áldozzák fel az életüket.

Földes András figyelmébe: így lőtték az ukránok (vagy ki tudja, kik) az oroszbarát, fegyvertelen tüntetőket Mariupol városában, mikor befejezte "köpködését".

Csak erős idegzetűeknek! (Különösen a 7. perctől)

Kapcsolódó: Trianon tragédiáján gúnyolódik az Index - a holokauszt-emlékművekre jobban illene az írás